Az Itt tartok most című rovatunkban, Galambfalva község talpraesett, vállalkozókedvű személyeit szólaltatjuk meg. Harmadik riportalanyunk, egy kézműves hölgy, Kányádi Ilona, akivel álmairól, életútjáról és a kézművesség iránti szeretetéről beszélgettünk.
Gyerekkorod óta itt élsz a faluban, bizonyára sokan ismernek, mégis megkérünk, mesélj magadról, hova jártál iskolába, hol végezted tanulmányaidat?
Az elemi iskolát itt végeztem el Nagygalambfalván, utána felvételiztem Székelyudvarhelyre egy kereskedelmi iskolába, magán iskolába, mert akkoriban nem volt más helyen ilyen szak. Aztán még elvégeztem egy szövőtanfolyamot és egy varrótanfolyamot is.
Milyen szakmáról álmodtál vagy mi állt hozzád a legközelebb?
Gyermekkorában szerintem mindenkinek körvonalazódik az, hogy mi szeretne lenni, mivel játszik többet. Én kiskoromban mindig üzleteltem, úgyhogy valószínű, hogy ezért is ragaszkodtam a kereskedelemhez, mert mindig adtam-vettem a dolgokat. Még le is írtam, szerintem harmadikos vagy negyedikes lehettem amikor megkérdezték az iskolában, hogy mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Akkor én már azt írtam: szeretném, hogy legyen egy üzletem és egy virágboltom.
Hirdetés
Honnan jött a varrás szeretete?
A testvéreim és én, úgymond, belenőttünk a kézműveskedésbe. Édesanyánk kötéssel, szövéssel foglalkozott, ezért mindig akadt valami tennivaló, valami kézimunka számunkra is. Talán innen eredeztethető a varrás szeretete, hogy már egészen kiskoromban vágytam arra, hogy odaüljek a varrógéphez, vagy én is kössek, vagy dolgozzak, alkossak valamit. Egy kedves emlékem is van, még általános iskolás koromból: egyik karácsonyra az angyal hozott nekem egy kicsi varrógépet, ami nagyon nagy öröm volt számomra. Ezért én úgy gondolom, nálam bevált az, hogy amit gyerekkorodban csinálsz, amire vágysz, az leszel felnőtt korodban.
Milyen egy kézműves családban felnőni?
Mi, négyen vagyunk ugy-e testvérek és már gyerekkorunkban hozzá voltunk szoktatva a munkához. Ezt édesanyám elég komolyan is vette, ő terelgetett bennünket kit-kit a maga irányába. Mindenkinek megmondta, hogy te most ezt csináld, azt csináld, és úgy nevelt minket, hogy megtanuljuk azt, hogy ahány dologhoz értesz, annyi ember vagy. Mindig-mindig ezt sulykolta belénk, hogy dolgozni kell, hogy szépen dolgozzunk, mert ha szépet és jót csinálunk, annak meglesz az eredménye és mindig lesz olyan, aki értékelni fogja.
A nővérem Korondra ment férjhez, ott is él, ő kerámiával, fazekassággal foglalkozik. Ő szokott járni kezművesvásárokra is édesanyánkkal. A nagyobbik fiútestvérem, faragással foglalkozik. Itthon, faragott kapukat készít, illetve jár Magyarországra is táborokba, faragást tanítani. A kisebbik fiútestvérem, vállalkozó, asztalosműhelyük van otthon, és édesapámmal együtt felújítással illetve asztalos munkákkal foglalkoznak, szoba-konyhabútorokat, sőt még szövőszékeket is készítenek.
Hirdetés
Mikor nyitottad a központban levő népművészeti boltot?
Ahogy végeztem az iskolával, rá két évre elköltöztem Magyarországra, ott a vendéglátás területén, egy panzióban dolgoztam. Hét évet éltünk kint a párommal. Úgy indultunk, hogy nem fogunk ott megöregedni, úgy voltunk vele, hogy 4-5 évet lehúzunk és jövünk is haza. Mikor már a négy év letelt, mindig mondtam a páromnak, hogy na, mikor megyünk már haza? Végül ugye hét év lett belőle, de akkor a hét év letelte után, én azt mondtam, hogy most már jöjjünk haza végleg. Miután hazaköltöztünk, akkor kezdődött az üzlet kialakítása.
Mi úgy gondoltuk, hogy legyen egy ajándék üzlet, ahol van virág is, és természetesen népművészeti tárgyak is színesítsék a kínálatot. Mert aki jön ajándékért, az biztos virágot is vesz és a népművészeti részleget pedig mindenképpen akartuk, hiszen Édesanyám szőtteseinek is itt találtunk helyet. A virág ötlete, főleg onnan is jött, hogy nem volt akkoriban a faluban még virágüzlet.
Amikor megnyitottuk az üzletet, akkor én még nem varrtam. Innen jött az ötlet, ha már itt vagyok az üzletben és nem mindig van vásárló, akkor fogjak neki még valamit csinálni. Ekkor kezdtem el a székelyruhák, népművészeti ruhák varrását.
Tehát ment az üzlet, mellette én tudtam varrni és ez a kettő nagyon jól kiegészítette egymást. A gyermekkori álomból valóság lett, hiszen lett egy üzletem, virágokkal, népművészeti tárgyakkal és egy kis varrodával.
Mi az, amivel a legszívesebben foglalkozol?
Most jelen pillanatban mind a két dolog, amivel a foglalkozom, a kereskedelem is és a székelyruhák készítése is a szívem csücske. Nem tudnék különbséget tenni, hogy melyiket szeretem jobban. Mindezek mellett, még szövök is, mert ugye elvégeztem egy tanfolyamot anno. Bár most annyi rendelésem van, hogy nem igen van rá időm, de azt is nagyon szeretem.
Hirdetés
Honnan érkeznek leggyakrabban a megrendelések?
Főként innen a faluból érkeznek, illetve a környékről. Mivel édesanyám évek óta jár kézműves vásárokra, ott is része a kínálatnak a népviseleti ruha, és oda is nagyon sokat varrok. Rengeteg megrendelés érkezik éppen ezért Csíkszék környékéről, mert sokaknak megtetszik a munkám, és ezáltal megbíznak nagyobb rendelésekkel.
Milyen nagy kihívásokkal találkoztál a munkád során?
Ezen a területen kihívások bizony vannak, főként akkor, amikor jön valaki rendelni, elmondja az ő elképzelését, hogy milyen ruhát szeretne és akkor neked azt kell megvalósítani. Na az nem egyszerű feladat, hogy amit elképzelt az szép is legyen, jól is álljon. Úgyhogy ruhák készítésénél akadtam bele egy pár kihívást jelentő megbízásba. Az udvarhelyszéki népviselet viszonylag egyszerűbb, de érkezett már sok rendelés Csíkszék környékéről is, azok a népviseletek jóval bonyolultabbak, díszesebbek, úgyhogy azokat nehezebb volt elkészíteni.
Mi az amire a legbüszkébb vagy?
Csíkdánfalváról érkezett egy nagyobb rendelés, egy hagyományőrző csoportnak kellett nagyon sok székelyruhát készíteni, férfiaknak és nőknek is. A feladat is új volt, mert ilyesmi modellekkel még nem foglalkoztam, a munka is sok volt. Arra a megbízásra igazán büszke vagyok, mert elég nagy feladatnak bizonyult.
Ennyi év után, hogy látod, miért jönnek hozzád szívesen az emberek, mivel keresnek fel a leggyakrabban?
2007 óta nyitottuk meg a központban lévő üzletünket, főleg a pontos, megbízható munka az, ami miatt úgy gondolom, hogy felkeresnek.
A székelyruhák esetében is például, én azokat szeretem szépen megcsinálni és jól, hogy ott milliméterről milliméterre minden találjon a viselőjével. Ezért úgy gondolom, leginkább a minőség miatt térnek vissza a vendégek. Mert ha valami nem megy, akkor képes vagyok itt ülni akár 11 óráig, de addig haza nem megyek, míg az nem lesz jó, amibe belefogtam. Előfordult már olyan is, hogy újra kezdtem az egészet, pedig az elég nagy munka, de nem nyugszom addig, amíg olyan nem lesz, mint amilyennek lennie kell.
Minden terméked szívvel-lélekkel készül. A kézművességben, az alkotásban mit szeretsz a legjobban?
Azt, amikor készen vagyok, kivasalom és előkészítem, hogy szépen várja a gazdáját. Illetve, mikor ráadom az illetőre, és látom az arcán, azt a leírhatatlan örömöt, elégedettséget, na ez a legnagyobb visszaigazolás számomra, ez az, amiért igazán megéri bármit készíteni. Van egy visszatérő megrendelőm, egy énekesnő (a képen Regián Melinda énekesnő), akinek készítek ruhákat. Őt gyakran látom a tvben is, az interneten is, ezekben a ruhákban, és ez mindig nagy örömmel tölt el engem. Jóleső érzés, ilyenformán viszont látni a kész munkámat.
Gyakran térnek be hozzád turisták? Vannak visszatérő vendégeid?
Az elmúlt években, amikor elég sok turista, látogató érkezett Kányádi Sándor bácsi sírjához, akkor hozzám is gyakran bejöttek, szétnéztek, vásároltak. Magyarországról is gyakran járnak ide, de annyira azért nem számottevő.
A faluban található egy úgynevezett kézműves ház, ami szintén a ti családotokhoz köthető. Mesélnél nekünk erről is?
Édesanyám ötlete volt ez a kézművesház, mivel nálunk mindenki kézművességgel foglalkozik. Nekem nagymamám is hivatásos szövőnő volt, itt a faluban sokaknak ő szőtte a stafírungját is. Édesanyám is ebbe nőtt fel, és úgy lett ő is szövőnő, tehát ez a mesterség a családunkban generációról generációra szállt.
Úgy beszéltük meg együtt, hogy legyen egy ilyen kézműves házunk, ahol mesterségbemutatókat is tudunk majd tartani, mindenki a saját mesterségét. Ebben a házban kaptak helyet az eladásra kínált szövőszékek is. Illetve lehetőséget teremtünk azoknak, akik el akarják sajátítani ezt az ősi mesterséget, a szövést, azáltal, hogy megtanítsuk. Volt több alkalommal, hogy vásároltak szövőszéket és akkor ide jöttek, sőt még itt is aludtak és mi megtanítottuk nekik a szövést.
Ezt a házat édesanyám vásárolta öt évvel ezelőtt. Berendeztünk egy régies stílusú szobát, szépszobát, ahogy annak idején hívták.
Hirdetés
Korábban tartottunk már ott úgynevezett fonós estéket, ahol többen összegyűltünk esténként. Az egyik szobában szőttünk, volt aki kíváncsi volt a szövésre. Voltak olyanok is, akik otthonról hoztak kötést, horgolást. Mi forralt borral és pánkóval vártuk a vendégeket. Régmúlt időket visszaidéző hangulatos esték alakultak ki. Hívtunk idős asszonyokat, akik elmesélték, hogy annó az ilyen fonókba, mi volt a szokás. A másik szobában pedig kártyáztak a férfiak.
Szerintem ez egy nagyon jó dolog volt, az idősebbek sokat meséltek nekünk erről, és örökké olyan kíváncsiak voltunk, mert mindig mondták, hogy ott milyen jó volt, és akkor most így mi is bepillantást nyerhettünk egy kicsit ezáltal.
Gyakran jönnek Németországból, a testvérkapcsolatnak köszönhetően, nekik is mindig bemutatjuk a szövést, faragást, sógornőm pedig a szalmafonást.
Megkértük Ilona édesanyját, Kányádi Lenke Vilmát, hogy meséljen nekünk a Kézművesek Házáról.
Kányádi Lenke Vilma szövőasszony, Ilona édesanyja: Amikor megvettük ezt a telket nekem már az volt a tervem, hogy tudjak egy kézműves házat létrehozni. A pandémia sajnos beleszólt a dolgokba, de továbbra is az a tervem, hogy tudjunk mesterségbemutatókat tartani gyerekeknek, akár el is tudnánk őket kis létszámú csoportokban szállásolni.
Az udvaron lévő ház szobáit is rendbe szeretném szedni, régi bútorokat, restaurálni és berendezni szépen úgy, ahogyan régen voltak ezek a szobák. Nekem ez volt a tervem, de hála Istennek a leányom, Ilona is segít ebben és mindenben mellém áll, hátha sikerül ezeket még megvalósítani.
Hogy emlékszik Ilonára, miként barátkozott meg a kézművességgel?
Kányádi Lenke Vilma szövőasszony, Ilona édesanyja: A gyerekek, annak idején, amikor kicsik voltak, nehezen barátkoztak meg a kézimunkával. Aprólékos, nehéz munka ez ugy-e, és nem mindig volt annyi türelmük. Nem ment ez úgy egykettőre, lassan lehetett haladni. Aztán szépen lassan beleszokott, beleszeretett Ilona is. Főleg akkor, amikor valaki felvette magára a viseletet és látta milyen szépen nézett ki benne, milyen hálás volt, az volt az igazi öröm számára is.
Hirdetés
Most térjünk vissza hozzád: Melyek a további terveid?
A kézműves háznál, szeretnék továbbra is a családommal együtt a mesterségbemutatásokat folytatni.
Itt születtél, itt élsz és itt is dolgozol a faluban. Hogy látod, megéri itthon maradni? A kitartó sok-sok éves munka megtérül? Mi a tapasztalatod?
Hiába megy mindenki el itthonról. Én voltam külföldön is, de idegenben én nem szerettem. Egy pillanatig nem gondoltam, hogy ott maradjak. Úgy gondolom, mindenképp itthon kell megélni. Az én példám azt mutatja, hogy bizony meg kell dolgozni azért, hogy meglegyen a kellő jövedelem. Nem könnyű egyáltalán, főleg annak, aki kézműves mesterségben dolgozik. De hosszú távon megéri, mert maradandót alkot az ember, és a lelkemnek is jobb. Azt tudom mondani, mindenkinek, hogy az biztos, hogy nem úgy keresnek, mint külföldön, de mégis itthon vannak. Itt születtünk és itt kell megéljünk.
Írta és szerkesztette:
Kecseti Tímea és Szőke Zoltán
